2009. március 9., hétfő

Ugandai szafari – utolsó nap/Ugandan safari – last day

Mielőtt még elindultunk vona erre a szafarira, az irodában megkérdeztem, hogy az utolsó napra be lehetne-e még sűríteni egy csimpánz tracket is, a vezető azt mondta nincs akadálya, megszerzi az engedélyt hozzá. Természetesen ez nem volt igaz, mert miután a program a tervtől eltérően fordítva lett megcsinálva, fizikai képtelenség lett volna megoldani a távolság miatt. Egyébként az ittlétünk alatt rájöttünk, hogy az ugandaiak nem szeretnek vagy nem akarnak nemet mondani, és nem esetén inkább mellébeszélnek, vagy egyszerűen füllentenek.
Mivel a mai napra csak a hazautazás lett volna a program, gondoltuk, legalább megnéznénk még egy nemzeti parkot, ahol a zebrák vannak. Mivel csak egy kis kitérőt jelentett, meg időben kb. plusz egy-másfél órát, amig körbeautózunk, gondoltuk nem fog olyan sok extra költséget jelenteni. Rosszul gondoltuk. Soforünk egyből meglátta a lehetőséget extra pénzkeresésre és természetesen nagyon át akart vágni bennünket. Csupán azzal
nem számolt, hogy már három hete Ugandában éltünk és volt már egy kis hely és emberismeretünk. Én egyből elvetettem volna az
ötletet, mikor előállt az összeggel, mert nem gondoltam volna, hogy olyan sokkal le lehet alkudni valamit. Végül is ő már jobban akart menni, mint mi, és hajlandó volt kevesebbért, mint a feléért elvinni bennünket. (Utólag mérlegelve még így is egy kicsit átvágott bennünket.) Persze biztosak akartunk lenni, hogy az egyenlítőt nem fogjuk visszafelé is elszalasztani, de megnyugtatott
bennünket, hogy 7 óra előtt mindenképpen ott leszünk .
Végül is háromnegyed 6-kor lindultunk el Kisoroból a szállásunkról, búcsút vettünk a szép környezettől és meg sem álltunk ebédig. Ezután a Lake Mburo Nemzeti Park volt a következő állomás, ahol zebrákat, impalákat, antilopokat, meg egy-két majmot láttunk. Igazándiból nem volt annyira látványos, mint a korábbi game drive-ok, vagy talán csak nem volt elég időnk felfedezni.
Ezután folytattuk útunkat az egyenlítő felé. Sajnos az autó most sem volt tökéletes, egy idő után már nem tudtunk többel menni, mint 60 km/óra. Aztán egyszercsak a sofőr megállt egy elegáns szállodánál, kitett bennünket, hogy igyunk egy üdítőt, majd elment azzal, hogy 20 perc múlva visszajön. Már kétszer 20 perc is elmúlt, de még mindig nem volt sehol. Már nagyon bosszús voltam, mert sejtettem, hogy az egyenlítőhöz nem fogunk világosban odaérni, és ha van ott valami, akkor az már biztos be
lesz zárva. Hát így is történt. A sofőr bő másfél óra múlva jött vissza, magyarázatot sem adott, hogy hol volt. Lehet, hogy az autóval is csinálhatott valamit, mert utána már jobban működött. De hiába nyomta a gázpedált, már sötétedett mire odaértünk, és az épület, ami ott volt, már be volt zárva. Így lemaradtunk azokról a kísérletekről, amelyek bizonyítanák, hogy az egyenlítő vonalán egyenesen folyik le a víz, az északi féltekén az óramutató járásával
megegyezően, a déli féltekén pedig ellentétesen. Már korábban is tudtuk ezt, és a szálloda mosdójában kipróbáltuk, ott bal felé folyt le a víz (a déli féltekén voltunk). Hát nagyon sajnáltam, hogy kétszer is kimaradt ez az egyenlítői látogatás, és csak a körnél tudtunk pózolni újból.
Ezután még elég hosszú volt az út hazáig, mert különösen Kampala környékén iszonyatos forgalom volt. Egyébként sokszor halálfélelmünk volt, ahogy vezetett a sofőr. A gyalogosnak, biciglisnek, motorosnak szerinte nem volt joga az úton lenni, azokat rendszeresen leszorította. Előzésnél nem volt szempont, hogy valaki jön-e szemből, ha ő menni akart, akkor ment, a szembejövőnek kellett menekülni, ahova tudott. Aztán ehhez jött még a telefonálgatás vezetés közben (még a szerpentines úton is). Egyébként borzasztó, de a legtöbben így vezetnek. Olvastam az utikönyvemben, és teljesen egyetértek vele, hogy Ugandában sokkal többen esnek közlekedési baleset áldozatává, mint más erőszakos cselekedetévé. Ottlétünk alatt egyetlen negatív élményem volt egy mankós öregemberrel, aki le akarta tépni rólam az ővtáskámat, ettől eltekintve teljesen biztonságban éreztem magam, de minden alkalommal, amikor valami járműben ültünk, az veszélyes volt.
17 órai utazás után végre megérkeztünk az árvaházba. Hát nem gondoltuk, hogy ennyire hosszú időt fog igénybevenni az út. Ha tudtuk volna, talán kihagyjuk a zebrákat.
Végül is ha voltak is problémák a szafari programszervezésében, azért nagyon jól éreztük magunkat, és nagyon örültünk, hogy ezekkel az élményekkel meggazdagodhattunk.

Before this safari I asked in the tourist office whether it was possible to go for a chimpanzee tracking on the last day and the boss told it didn’t cause any problem, he would get the permit. But this wasn’t true, because our program was on the opposite way, so we wouldn’t have been able to go there because of the distance. During our time in Uganda we realised the Ugandans don’t like or don’t want to say „no", so in the case of „no" they waffle or tell a fib.
Because there was no other program for today only travelling home we found out we would see another national park where the zebras are. It ment only a few extra km and one or one and half extra hour to drive around so we thought it wouldn’t cause too much extra cost. But we were wrong. Our driver saw the possibility to earn easy money and he wanted to rip us off. But he forget that we have been living there for three weeks and we had some local and mankind knowledge. When he offered an amount I wanted to reject immediately because I didn’t expect to bargain with him for the half of it. At the end we agreed on an amount which was less then the half of the original price. (But I think he still asked more than it would have been correct.) We wanted to be sure we didn’t miss the Equator on the way back again, but he reassured us we would be there before 7 pm.
A quarter to 6 we left our accommodation in Kisoro, said good bye to the beautiful environment and we drove without stopping until we had lunch. Then the next station was the Lake Mburo National Park where we could see zebras, impalas, antelopes and a few monkeys. Telling the truth it wasn’t so spectacular as the other game drives, or maybe we hadn’t enough time to discover it. Then we continued our way towards the Equator. Unfortunately the minibus still wasn’t perfect, after a while it could go only 60 km/hours. Suddenly the driver stopped by a nice hotel, sent us to drink something and left. He promised to come back 20 minutes later. Twice 20 minutes came and went but he still wasn’t there. I was angry because I had a premonition of missing the Equator again because of the darkness or closing time. And this was what had happened! The driver came back more than one and a half hour without any explanation. Maybe he had the car repaired again because after that it was better again. But it was too late to step on the gas it was dark when we reached the Equator and the building was closed. Maybe we missed some experiments which would prove the water drains straight at 0o line, clockwise at North and anti-clockwise at South. We knew about this before and tried this out in the lavatory of the hotel. The water drained anti-clockwise (we were at South). I was really sad that we missed twice the Equator and we only could pose by the circle again.
After that the way home was really long, around Kampala the traffic was horrible. During the way we had sometimes fear of death because of the driver’s driving style. He thought the pedestrians, cyclists, motorcyclists don’t have the right to be on the roads and usually forced them off the road. If he wanted to overtake didn’t matter whether somebody comes or not from the opposite, the oncoming traffic had to escape, if they could. And he used his mobile during driving (even the serpentine road as well). And it is horrible but most of the drivers like this. I read in my guidebook, and I totally agree with this, that there are much more car accidents than any other violent cases. I have only one bad experience with a man with a par of crutches who wanted to snatch my moneybelt, apart from this I felt safe, but every time we sat in a vehicle, it was dangerous.
After 17 hours driving we arrived to the orphanage. We didn’t think that the drive would take so long. If we knew maybe we would have let out the zebras.
All is all even there were some problems in the organisation of the program, we enjoyed ourselves and we rejoiced that we would be richer with this experiences.

2009. március 8., vasárnap

Ugandai szafari – negyedik nap/Ugandan safari – fourth day

Ma volt a szafarink fénypontja: találkozás a gorillákkal. Ugandában él a világon lévő összes (kb 740) hegyi gorillának kb. a fele. Amikor olvasgattam róluk az interneten, mások beszámolóit a velük való találkozásról, túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen. Egy kicsit elképzelhetetlennek tűnt, hogy pár méter távolságra a közelükben lehet lenni, egy óra hosszáig lehet élvezni a társaságukat. Igaz, hogy befizettük az engedély árát, de azért az utolsó percig egy kicsit hitetlen voltam, hogy mindez nem csalás és ámítás.
Mivel szállásunk nem ott volt, ahol kellett volna, újból 6-kor kellett indulnunk és kb. 2 órát zötykölődnünk, mire az indulási állomásra értünk. Csoportunk 8 főből állt (amerikaiak, belgák, egy ugandai és mi) plusz egy vezetőből és egy fegyveres kísérőből. Miután megkaptuk az eligazítást hogyan viselkedjünk a gorillák közelében, mit tegyünk, ha esetleg agresszívvé válnának, elindultunk. Lehetőség volt hordár fiúkat felfogadni, akik viszik a csomagodat, szükség esetén esetleg téged is. Előzetes információk szerint akár 5-9 órai gyaloglást is igénybe vehet, mire megtaláljuk az esőerdőben a gorillákat (természetesen hegynek föl, le). Amikor belegondoltam hogyan fogok ennyi gyaloglást kibírni (nem mondhatnám túl fittnek magam mostanában), inkább mi is felfogadtunk egy hordár fiút (megnyugtatott, hogy 150 kg-ot is képes vinni). Útunk először csak lehefelé vezetett, 700 m szintkülönbséget tettünk meg. Már ekkor az járt a fejemben, hogy az út végén, amikor már biztosan nagyon fáradtak leszünk, ezt az utat visszafelé is meg kell tenni. Az esőerdő szélétől nem messzire volt egy katonai bázis, mikor odaértünk jelezték, hogy a gorillák nagyon közel vannak. Csomagjainkat a hordárokkal az erdő szélén hagytuk, egy bozótvágó fiú hozzánk csatlakozott, és beléptünk az erdőbe. Rögtön zörejeket hallottam, meg voltam győződve, a fiú vágja a bozótot, hogy utat készítsen számunkra. Aztán megláttam! Egy nagydarab ezüsthátú gorilla (ő volt a vezér) tőlem pár méterre békésen ücsörgött, ette a leveleket, bogyókat. Aztán előkerültek a többiek is, mintha rögtön a fogadásunkra jöttek volna. Kissebbek, nagyobbak. Egy anyuka, mellkasán a bébijével szintén pár méterre. Hihetetlen volt, hiszen a legtöbb állatt, amikor kicsinyei vannak agresszívvé válik, nem enged senkit a közelébe. Kis idő múlva megfordult, továbbállt, akkor láttam, hogy a hátán is van egy bébi. Később megtudtam, ez elég ritka, hogy egy gorillának ikrei legyenek. Aztán láttam egy másik anyát is, neki már nagyobb volt a kölyke. Idővel egy kicsit arrébb vonultak, mi is mentünk utánuk. Nem számítottak a tüskék, a szúnyogok, a bogarak, csak minél közelebb lenni hozzájuk, látni őket. Olyan hihetetlen volt ez az egész. Hogy kerülök én egy esőerdőbe ennyi gorilla közé?! Biztos, hogy nem álmodom? Egyébként semmi félelem nem volt bennem. Olyan jámbookrnak tűntek, legszivesebben megsimogattam volna őket. De tilos volt. De igyekeztem olyan közel férkőzni hozzájuk, amennyire csak tudtam. Időnként egy kicsit hátrálnunk kellett, mint pl. amikor az egyik tövestül kikapta az egyik fát és az majdnem ránk esett, vagy amikor a vezér egy hangosabb ordítással jelezte, hogy ki is az úr ebben a társaságban. Legtöbbször nem láthattuk őket teljes egészében, mert jobbára a bokrok között bujkáltak, de egyszercsak a vezér úgy döntött, hogy a középre ült, és ott pózolt, hogy lefényképezhessük. Olyan mulatságos volt! Aztán egyszercsak megelégelte és továbbállt. Sajnos az egy óra olyan hamar elröppent és fájó szívvel ott kellett hagyni a társaságukat. Mikor kijöttünk az erdőből, láttuk, hogy ők is odébbálltak, ezzel is bizonyítva, mintha tényleg csak a mi kedvünkért jöttek volna a közelbe. Hát ez az óra egy életere szóló, semmihez sem hasonlítható élmény volt. Viszont annyi hátránya volt, hogy ilyen közel jöttek, és nem nekünk kellett keresni az erdőben őket, hogy nem szereztünk túl sok tapasztalatot, milyen is egy esőerdő. Pedig biztosan érdekes lett volna a növényzete, élővilága, a madarak, lepkék, bogarak, pókok, kígyók….
A visszfelé út igen fárasztó volt, még jó, hogy a hordár fiú vitte a csomagunkat. Mikor visszaértünk, kaptunk a „gorilla trackingről” egy bizonyítványt. Elmondták, hogy nagyon szerencsések vagyunk, ilyen még nem volt, hogy valaki ilyen hamar megtalálja a gorillákat. Én tudtam, hogy ez nemcsak szerencse volt, hanem Isten jósága, speciális ajándéka.
Délután vissztértünk a szállásunkra, útközben most is gyönyörködtünk a minket körülvevő csodálatos környezetben. Utána még sétáltunk egyet a faluban, sofőrünk pedig próbálta megjavíttatni a buszt, mivel a borzalmas utak következtében valami tönkre mehetett és elkezdett kopogni. Reméltük, hogy másnapra kész lesz, mert hosszú út állt előttünk visszajutni Jinjaba.

Today was the highlight of our safari: meeting the gorillas. The half of the mountain gorillas of the world (about 740) lives in Uganda. When I read about them on the internet and people’s report about the meeting of this gentle giants it seemed too good to be true. It seemed unimaginable to be a few metres from them, to enjoy their company for an hour. We payed for the permit but I was a little bit sceptical till the last minute maybe this is only cheating or delusion.
Because our accommodation wasn’t the right place we had to leave at 6 am again and drove about 2 hours on the bumpy road before we reached our starting place. Our group consisted of 8 people (Americans, Belgians, one Ugandan, us), a leader and a man with gun. After the instructions how to behave around the gorillas, what to do if they become aggressive, we left. We could hire porters who takes the bags and if you can’t continue they can carry you as well. We were informed we could walk 5-9 hours till we found the gorillas in the rainforest (up and down). When I thought about enduring so many hours walking (I am not really fit nowadays) we decided to hire a boy as well (he reassured me he was able to carry 150 kg).
First our way was downhill, our difference of level was about 700 meteres. It crossed my mind, that on the end of the tour when we would be really tired we had to do this way uphill. There was a range camp close to the rainforest and they told us the gorillas was really close . We left behinds our bags and the porters, a man joined us with a scythe to cut the overgrown thickets and we entered into the forest. I heard some rattling noise immediately and I was sure the boy preparing the way for us. And suddenly I noticed him! A big silverback (the leader) was sitting and eating peacefully a few meters from me. Then the others, biggers and smallers appeared as well as though they wellcomed us. There was a mother with a baby on her breast a few meters away as well. It was unbelievable because most of the animals with babies become aggressive, don’t let anybody too close to the babies. After a while she turned back and I noticed she had a baby on her back as well. Later we learned it is rare to have twins to a gorilla. Than I saw another mother with a bigger child. After a while they went further and we followed them. No matter how many thorns, mosquitoes, insects were, just to be as close to them as possible, to see them! The whole situation was so unbelievable. How could I be in a rainforest among a lot of gorillas? Is it sure that I am not dreaming? By the way I didn’t feel any fear . They seemed so tame I would have stroked them if it had been possible. But I tried to be as close to them as I coould. Sometimes we had to draw back like e.g. one of them uprooted a tree and nearly dropped on us or when the leader gave out a loud roar to showing us who was the leader in this group. Most of the time we couldn’t see them perfectly because they were hiding between the bushes but once the leader decided to sit in the middle and posed to take photos of him. It was so funy! And after a while he thought enough is enough and left.
Unfortunatelly the one hour raced by really fast and we had to leave them sorrowfully. When we left the rainforest we saw them going further as well showing us maybe they came nearby only because of us. This was a lifelong experience which can’t compare to anything. But there was a drawback that they come too close to the edge of the forest and we didn’t have to look for them. We didn’t see too much from the rainforest. It would be interesting its vegetation, fauna, the birds, butterflies, insects, spiders, snakes…
The way back was tiring it was good the porter took our bags. After arriving we got a Gorilla Tracking Certificate. They told we were really lucky it hadn’t happened before somebody found the gorillas so quickly. I knew it wasn’t only luck but God’s goodness and special present for us.
Afternoon we drove back to our accommodation and we were enraptured by the scenery again and again. Than we walked in the village till the driver tried to have the bus repaired because something maybe went wrong in the car in consequence of the horrible roads and gave knocking noise. We hoped it will be ready for the next day because the way to Jinja is quite long.

2009. március 7., szombat

Ugandai szafari – harmadik nap /Ugandan safari – third day

Ez a reggel is elég hamar indult, mert hosszú út állt előttünk. A következő szálláshelyünk „elvileg” a Bwindi Nemzeti Parkban lett volna, ami az ország délnyugati csücskében van. Bár mára nem volt game drive betervezve, azért figyeltünk, hogy hátha útközben is megpillantunk valami állatot.. Egyszercsak Laura felkiálltott: elefánt! Most sem volt egészen közel, de jóval közelebb volt, mint tegnap. Miután kigyönyörködtük magunkat benne, és elegendő fotót készítettünk, továbbindultunk. Titokban az fogalmazódott meg bennem, hogy ennek is nagyon örülök, hogy ilyen közel volt ez az elefánt, de az milyen jó lenne, ha pl. átmenne előttünk egy az úton. És lássatok csodát, az álom valóra vált! Az egyik kanyar után felpillantva kb 50 m-re egy kis és nagy elefántot pillantottam meg, amint kijöttek az erdőből, átdübörögtek az úton, aztán a másik oldalon eltűntek az erdőben. Mindez olyan gyorsan játszódott le, hogy mire a fényképező gépet bekapcsoltam, próbáltam fókuszálni, már hűlt helyük volt. Nagyon sajnáltam, hogy nem sikerült megörökíteni ezt a pillanatot, de boldog voltam, hogy láthattam őket, hogy kívánságom teljesülhetett. Útunk ezután keresztülvezetett Ishashán, ami a fára mászó oroszlánokról híres. Az útról nem lehetett letérnünk, és nem nagyon tudtam elképzelni, hogy éppen egy út menti fán hűsöljön egy oroszlán. De azért nagyon figyeltünk. Két elhagyatott ház állt az út mellett kb. 5-10 méterre, egy kicsit magasabban, és megtudtuk másoktól, hogy 2 oroszlán van a házban. Vártuk, hogy kijöjjenek. Nemsokára az egyik megjelent az ajtóban, átsétált a másik házba, újból kijött és megállt a két ház között, rám nézett és rám üvöltött. Ugyanis ekkor már a busz tetején álltam (kb. egy magasságban vele), hogy jobb képet tudjak csinálni. Soförünk veszélyesnek ítélte a helyzetet, azonnal rámkiáltott, hogy másszak vissza a buszba, de nem hagyhattam ki ezt a pillanatot. Végül is az oroszlán megfordul és elment. Micsoda pillanat! Még nem voltam ilyen közel egy oroszlánhoz, aki nem ketrecben volt.
Utunk ezután gyönyörű tájakon vezetett keresztül, csak az volt a baj, hogy az eddig is rossz aszfaltot földút váltotta fel, ami azon túl,
hogy nagyon hepe-hupás volt, minden szembejövő autó esetén porfelhőbe burkolt bennünket (légkondi nem lévén, nyitott ablakkal kellett utaznunk). Körülöttünk egyre magasabb hegyek voltak, és mi is egyre magasabbra másztunk a szerpentinen. Legtöbbször ki sem mertem magam mellé nézni az ablakon, mert az út széle (hatalmas szakadékkal)veszélyesen közel volt. Egyébként borzalmasan vezetnek az ugandaiak. Majd erről talán máskor írok. De kárpótolt bennünket a gyönyörű látvány. Érdekes módon számomra a vidék az elszórt házakkal sokkal rendezetteknek tűnt mind a városok, faluk. Úgy tűnt az emberek minden lehetséges helyet megművelnek (egy szál kapával) még a meredek hegyoldalakon is. Már elértük, aztán el is hagytuk Bwindit, és még kb. 2 órát autóztunk, mire megérkeztünk a szállásunkhoz. Eddigre már elég rozzant állapotban voltunk, ebédelni sehol nem tudtunk, vizünk is már nagyon meleg volt, ragadtunk a kosztól és az izzadtságtól. Szállásunk az előzővel összehasonlítva minősíthetetlen volt (inkább egy tömegszállásnak felelt meg) , de természetesen erről sem tájékoztattak, hogy nem a program szerinti helyen és minőségben lesz a szállásunk. Még további másfél-két órai várakozás után végre elkészült az az egyetlen kaja, amit az étlapról meg tudtak csinálni és 6 óra magasságában elfogyaszthattuk az ebédünket-vacsoránkat. Ahhoz képest, hogy a reggelinket 12 órával ezelőtt ettük, egészen jól kihúztuk idáig. Tudtuk, hogy reggel megint korán kell kelnünk, hamar ágyba bújtunk és a hangoskodó olasz szomszédaink ellenére próbáltunk minél előbb elaludni.





We began this morning really early again because there was a long way ahead us. Our next accommodation would have been is Bwindi National Park in the the southwest corner of the country. No game drive was planned for today but we were alert to see any other animals we couldn’t see before. Suddenly Laura gave a shout: elefant! It was much closer than yesterday. After we enjoyed the sight and took enough photos we continued our way. I had a secret thought. I was happy to see this elefant but it would be good to see another one even closer eg. if it crossed the road in front of us. And oh boy, a miracle happened and the dream came true! After a bend I looked up and saw a small and a big elefant coming out from the forest, rumbled through the road in front of us and disappeared in the forest on the other side. It was about 50 m from us. This scene was so quick by the time I swithed on and focused my camera there was nothing to catch on. On one side it was sad to miss snapping this moment but on the other side I was happy to see them and my wish was fulfilled. Our road went through Ishasha which is famous for tree climbing lions. Is wasn’t alloud to leave the road and I couldn’t imagened a lion who rest on a tree right next to the road! But we tried to check every tree! About 5-10 m from us we saw two abandoned houses which were a little bit higher than the road, and we learned two lions were in them. We were waiting to see them. After a while one of them appeared in the door, walked into the other house, came out and stopped betweeen the two houses, looked directly into my eyes and roared as I was standing on the top of the bus to take better photos. Our driver considered this situation dangerous, he shouted at me to climb back into the bus immediately, but I couldn’t miss this moment. Finally the lion turned back and left. What a moment! I was never so close to a lion who was without cage .
Our road led us across picturesque lands, the only problem was that even the bad-quality tarmac was exchanged by bumpy dirt road and after every coming car we were in dustcloud (we didn’t have air-condition so our windows were opened). We saw higher and higher mountains and we climed higher on a serpentine road as well. Most of the time I didn’t dare to look down next to me because the edge of the deep precipice was really close. By the way the Ungandan drive extremely dangerously, maybe I write about this any other time. But the beautiful view made up to us for everything! For me the land with scattered houses seemed much more well-arranged and tidy than the towns and villages. It seemed the people cultivate every possible place (with a single hoe) even on the steep slopes.
We reached and left Bwindi and drove two more hours to reach our accommodation. By this time we were run down, we couldn’t have lunch anywhere, our water was warm, we were sticky from the dirt and sweat. Our place compare with the last one was beyond words (it was like a communal accommodation) and we weren’t informed why they changed the place and quality of our accommodation. After about two more hours the food (they could only prepare from the menu) was ready and about 6 pm we ate our lunch or dinner. Considering that we had eaten our breakfast 12 hours before, it was a good achievement. We knew next morning we had to get up early again so we went to bed in time and tried to sleep despite our noisy, Italian neighbours.

2009. március 5., csütörtök

Ugandai szafari – második nap/Ugandan safari – second day

Túl sok alvásra nem volt lehetőségünk, mert 6-kor már reggeliztünk. Omlettet, aztán ananászt ettünk és tejeskávét ittunk. Rögtön éreztük, hogy talán nem volt a legjobb párosítás, de míg én megúsztam különösebb probléma nélkül, addig sajnos Laura nagyon elrontotta a gyomrát. Nem volt túl kellemes számára így résztvenni a mai game drive-on (Valaki tudja hogy mondják ezt magyarul? Amikor ülünk az autóban és figyeljük az állatokat.) és jópár óra kellett hozzá, míg meg tudott könnyebbülni. Szállásunktól nem messze volt a game drive helyszíne, és kb. 4 órát autókáztunk a sztyeppén. Nagyon sok varacskos disznót, bölényt, ugandai kob-ot, bushbuck-ot (mindkettő antilopféle) és néhány páviánt láttunk, de sajnos a beígért elefántnak, oroszlánnak, hiénának híre hamva sem volt. Pedig igencsak meresztgettük a szemünket. Ettől függetlenül különös élmény volt itt lenni. A kaktuszfák között békésen legelésztek az állatok, jó lett volna kiszállni az autóból és közéjük vegyülni. Sajnos ezt ezt nem lehetett megtenni.

Napfelkelte/Sunrising Kaktuszfa/Cactustree



Varacskos disznó/Warthog

Uganda kobs

Bölények/Buffalos

Bushbuck
Pávián/Baboon
Ebédre visszamentünk a szálláshelyre, majd indultunk a délutáni hajókázásra. A Queen Elizebeth Nemzeti Parkba mentünk és az Edward és George tavat összekötő Kazinga csatornán hajókáztunk 2 óra hosszát. Reménykedtünk, hogy a délutánra megszomjazó elefántokat talán itt megpillanthatjuk, de sajnos most sem volt szerencsénk. De rengeteg viziló hűsölt a vízben, láttunk krokodilokat és nagyon sok madarat is. Útban hazafelé a távolban észrevettük az elefántokat, de sajnos nem akartak közelebb jönni, hiába vártunk rájuk. Eddig is láttam ilyen és hasonló állatokat állatkertben, de mégis egészen más volt itt látni őket szabadon, a saját életterükben, ahol igazán jól érzik magukat. Nagyon boldog vagyok, hogy itt lehettem, és bepillanthattam egy kicsit az életükbe.

Ezzel a minibusszal jártuk meg a safarit./This was our minibus on the safari.


Vizilovak/Hippos

Krokodil/Crocodile




Távoli elefántok/Elefants in the distance


We couldn’t sleep too much because we had our breakfast at 6 am. We ate omlette, than pineapple and drank milky coffee. We felt immediately that they don’t match together.I was lucky, it didn’t cause any problem to me but unfortunatelly Laura had an upset stomach and wasn’t easy for her to take part on the game drive today and it took a few hours before she relieved. The place of the game drive wasn’t far away from our accommodation and we drove about 4 hours on the steppe. We saw a lot of waterhogs, buffalos, Uganda kobs, buschbucks and a few baboons but there wasn’t any sign of elefants, lions, hyenas though they were promissed. Despite of this it was a special experiment to be here. The animals were grazing peacefully among the cactustrees and it would have been good to get off the car and mingle with them. Unfortunatelly this was prohibited.
We returned to our accomodation for lunch and after we left for an afternoon boat trip. We went to the Queen Elizebeth National Park and we went on a two-hour cruise along the Kazinga channel which connects the Lake Edward and Lake George. We hoped catching sight of the thirsty elefants who go to drink to the water but we were out of luck again. But there were lots of hippos in the water, we saw crocodils and many birds as well. On the way home we saw some elefants in the distance but they didn’t want to come closer so we waited in vain.
I have seen these and similar animals in zoos, but there was completely different seeing them without restriction, in their own life conditions where they enjoy to be. I am really happy, that I was here and I could glance a little bit into their life.