Ugandai szafari – harmadik nap /Ugandan safari – third day

Ez a reggel is elég hamar indult, mert hosszú út állt előttünk. A következő szálláshelyünk „elvileg” a Bwindi Nemzeti Parkban lett volna, ami az ország délnyugati csücskében van. Bár mára nem volt game drive betervezve, azért figyeltünk, hogy hátha útközben is megpillantunk valami állatot.. Egyszercsak Laura felkiálltott: elefánt! Most sem volt egészen közel, de jóval közelebb volt, mint tegnap. Miután kigyönyörködtük magunkat benne, és elegendő fotót készítettünk, továbbindultunk. Titokban az fogalmazódott meg bennem, hogy ennek is nagyon örülök, hogy ilyen közel volt ez az elefánt, de az milyen jó lenne, ha pl. átmenne előttünk egy az úton. És lássatok csodát, az álom valóra vált! Az egyik kanyar után felpillantva kb 50 m-re egy kis és nagy elefántot pillantottam meg, amint kijöttek az erdőből, átdübörögtek az úton, aztán a másik oldalon eltűntek az erdőben. Mindez olyan gyorsan játszódott le, hogy mire a fényképező gépet bekapcsoltam, próbáltam fókuszálni, már hűlt helyük volt. Nagyon sajnáltam, hogy nem sikerült megörökíteni ezt a pillanatot, de boldog voltam, hogy láthattam őket, hogy kívánságom teljesülhetett. Útunk ezután keresztülvezetett Ishashán, ami a fára mászó oroszlánokról híres. Az útról nem lehetett letérnünk, és nem nagyon tudtam elképzelni, hogy éppen egy út menti fán hűsöljön egy oroszlán. De azért nagyon figyeltünk. Két elhagyatott ház állt az út mellett kb. 5-10 méterre, egy kicsit magasabban, és megtudtuk másoktól, hogy 2 oroszlán van a házban. Vártuk, hogy kijöjjenek. Nemsokára az egyik megjelent az ajtóban, átsétált a másik házba, újból kijött és megállt a két ház között, rám nézett és rám üvöltött. Ugyanis ekkor már a busz tetején álltam (kb. egy magasságban vele), hogy jobb képet tudjak csinálni. Soförünk veszélyesnek ítélte a helyzetet, azonnal rámkiáltott, hogy másszak vissza a buszba, de nem hagyhattam ki ezt a pillanatot. Végül is az oroszlán megfordul és elment. Micsoda pillanat! Még nem voltam ilyen közel egy oroszlánhoz, aki nem ketrecben volt.

Utunk ezután gyönyörű tájakon vezetett keresztül, csak az volt a baj, hogy az eddig is rossz aszfaltot földút váltotta fel, ami azon túl,

hogy nagyon hepe-hupás volt, minden szembejövő autó esetén porfelhőbe burkolt bennünket (légkondi nem lévén, nyitott ablakkal kellett utaznunk). Körülöttünk egyre magasabb hegyek voltak, és mi is egyre magasabbra másztunk a szerpentinen. Legtöbbször ki sem mertem magam mellé nézni az ablakon, mert az út széle (hatalmas szakadékkal)veszélyesen közel volt. Egyébként borzalmasan vezetnek az ugandaiak. Majd erről talán máskor írok. De kárpótolt bennünket a gyönyörű látvány. Érdekes módon számomra a vidék az elszórt házakkal sokkal rendezetteknek tűnt mind a városok, faluk. Úgy tűnt az emberek minden lehetséges helyet megművelnek (egy szál kapával) még a meredek hegyoldalakon is. Már elértük, aztán el is hagytuk Bwindit, és még kb. 2 órát autóztunk, mire megérkeztünk a szállásunkhoz. Eddigre már elég rozzant állapotban voltunk, ebédelni sehol nem tudtunk, vizünk is már nagyon meleg volt, ragadtunk a kosztól és az izzadtságtól. Szállásunk az előzővel összehasonlítva minősíthetetlen volt (inkább egy tömegszállásnak felelt meg) , de természetesen erről sem tájékoztattak, hogy nem a program szerinti helyen és minőségben lesz a szállásunk. Még további másfél-két órai várakozás után végre elkészült az az egyetlen kaja, amit az étlapról meg tudtak csinálni és 6 óra magasságában elfogyaszthattuk az ebédünket-vacsoránkat. Ahhoz képest, hogy a reggelinket 12 órával ezelőtt ettük, egészen jól kihúztuk idáig. Tudtuk, hogy reggel megint korán kell kelnünk, hamar ágyba bújtunk és a hangoskodó olasz szomszédaink ellenére próbáltunk minél előbb elaludni.

We began this morning really early again because there was a long way ahead us. Our next accommodation would have been is Bwindi National Park in the the southwest corner of the country. No game drive was planned for today but we were alert to see any other animals we couldn’t see before. Suddenly Laura gave a shout: elefant! It was much closer than yesterday. After we enjoyed the sight and took enough photos we continued our way. I had a secret thought. I was happy to see this elefant but it would be good to see another one even closer eg. if it crossed the road in front of us. And oh boy, a miracle happened and the dream came true! After a bend I looked up and saw a small and a big elefant coming out from the forest, rumbled through the road in front of us and disappeared in the forest on the other side. It was about 50 m from us. This scene was so quick by the time I swithed on and focused my camera there was nothing to catch on. On one side it was sad to miss snapping this moment but on the other side I was happy to see them and my wish was fulfilled. Our road went through Ishasha which is famous for tree climbing lions. Is wasn’t alloud to leave the road and I couldn’t imagened a lion who rest on a tree right next to the road! But we tried to check every tree! About 5-10 m from us we saw two abandoned houses which were a little bit higher than the road, and we learned two lions were in them. We were waiting to see them. After a while one of them appeared in the door, walked into the other house, came out and stopped betweeen the two houses, looked directly into my eyes and roared as I was standing on the top of the bus to take better photos. Our driver considered this situation dangerous, he shouted at me to climb back into the bus immediately, but I couldn’t miss this moment. Finally the lion turned back and left. What a moment! I was never so close to a lion who was without cage .
Our road led us across picturesque lands, the only problem was that even the bad-quality tarmac was exchanged by bumpy dirt road and after every coming car we were in dustcloud (we didn’t have air-condition so our windows were opened). We saw higher and higher mountains and we climed higher on a serpentine road as well. Most of the time I didn’t dare to look down next to me because the edge of the deep precipice was really close. By the way the Ungandan drive extremely dangerously, maybe I write about this any other time. But the beautiful view made up to us for everything! For me the land with scattered houses seemed much more well-arranged and tidy than the towns and villages. It seemed the people cultivate every possible place (with a single hoe) even on the steep slopes.
We reached and left Bwindi and drove two more hours to reach our accommodation. By this time we were run down, we couldn’t have lunch anywhere, our water was warm, we were sticky from the dirt and sweat. Our place compare with the last one was beyond words (it was like a communal accommodation) and we weren’t informed why they changed the place and quality of our accommodation. After about two more hours the food (they could only prepare from the menu) was ready and about 6 pm we ate our lunch or dinner. Considering that we had eaten our breakfast 12 hours before, it was a good achievement. We knew next morning we had to get up early again so we went to bed in time and tried to sleep despite our noisy, Italian neighbours.