Ma volt a szafarink fénypontja: találkozás a gorillákkal. Ugandában él a világon lévő összes (kb 740) hegyi gorillának kb. a fele. Amikor olvasgattam róluk az interneten, mások beszámolóit a velük való találkozásról, túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen. Egy kicsit elképzelhetetlennek tűnt, hogy pár méter távolságra a közelükben lehet lenni, egy óra hosszáig lehet élvezni a társaságukat. Igaz, hogy befizettük az engedély árát, de azért az utolsó percig egy kicsit hitetlen voltam, hogy mindez nem csalás és ámítás.
Mivel szállásunk nem ott volt, ahol kellett volna, újból 6-kor kellett indulnunk és kb. 2 órát zötykölődnünk, mir
e az indulási állomásra értünk. Csoportunk 8 főből állt (amerikaiak, belgák, 
egy ugandai és mi) plusz egy vezetőből és egy fegyveres kísérőből. Miután megkaptuk az eligazítást hogyan viselkedjünk a gorillák közelében, mit tegyünk, ha esetleg agresszívvé válnának, elindultunk. Lehetőség volt hordár fiúkat felfogadni, akik viszik a csomagodat, szükség esetén esetleg téged is. Előzetes információk szerint akár 5-9 órai gyaloglást is igénybe vehet, mire megtaláljuk az esőerdőben a gorillákat (természetesen hegynek föl, le). Amikor belegondoltam hogyan fogok ennyi gyaloglást kibírni (nem mondhatnám túl fittnek magam mostanában), inkább mi is felfogadtunk egy hordár fiút (megnyugtatott, hogy 150 kg-ot is képes vinni). Útunk először csak lehefelé vezetett, 700 m szintkülönbséget tettünk meg. Már ekkor az járt a fejemben, hogy az út végén, amikor már biztosan nagyon fáradtak leszünk, ezt az utat visszafelé is meg kell tenni. Az esőerdő szélétől nem messzire volt egy katonai bázis, mikor odaértünk jelezték, hogy a gorillák nagyon közel vannak. Csomagjainkat a hordárokkal az erdő szélén hagytuk, egy bozótvágó fiú hozzánk csatlakozott, és beléptünk az erdőbe. Rögtön zörejeket hallottam, meg voltam győződve, a fiú vágja a 
bozótot, hogy utat készítsen s
zámunkra. Aztán megláttam! Egy nagydarab ezüsthátú gorilla (ő volt a vezér) tőlem pár méterre békésen ücsörgött, ette a leveleket, bogyókat. Aztán előkerültek a többiek is, mintha rögtön a fogadásunkra jöttek volna. Kissebbek, nagyobbak. Egy anyuka, mellkasán a bébijével szintén pár méterre. Hihetetlen volt, hiszen a legtöbb állatt, amikor kicsinyei vannak agresszívvé válik, nem 
enged senkit a közelébe. Kis idő múlva megfordult, továbbállt, akkor láttam, hogy a hátán is van egy bébi. Később megtudtam, ez elég ritka, hogy egy gorillának ikrei legyenek. Aztán láttam egy másik anyát is, neki már nagyobb volt a kölyke. Idővel egy kicsit arrébb vonultak, mi is mentünk utánuk. Nem számítottak a tüskék, a szúnyogok, a bogarak, csak minél közelebb lenni hozzájuk, látni őket. Olyan hihetetlen volt ez az egész. Hogy kerülök én egy esőerdőbe ennyi gorilla közé?! Biztos, hogy nem álmodom? E
gyébként semmi félelem nem volt bennem. 
Olyan jámbookrnak tűntek, legszivesebben megsimogattam volna őket. De tilos volt. De igyekeztem olyan közel férkőzni hozzájuk, amennyire csa
k t
udtam. Időnként egy kicsit hátrálnunk kellett, mint pl. amikor az egyik tövestül kikapta az egyik fát és az majdnem ránk esett, vagy amikor a vezér egy hangosabb ordítással jelezte, hogy ki is az úr ebben a társaságban. Legtöbbször nem láthattuk őket teljes egészében, mert jobbára a bokrok között bujkáltak, de egyszercsak a vezér 
úgy döntött, hogy a középre ült, és ott pózolt, hogy lefényképezhessük. Oly
an mulatságos volt! Aztán egyszercsak megelégelte és továbbállt. Sajnos az egy óra olyan hamar elröppent és fájó szívvel ott kellett hagyni a társaságukat. Mikor kijöttünk az erdőből, láttuk, hogy ők is odébbálltak, ezzel is bizonyítva, mintha tényleg csak a mi 
kedvünkért jöttek volna a közelbe. 
Hát ez az óra egy életere szóló, semmihez sem hasonlítható élmény volt. Viszont annyi hátránya volt, hogy ilyen közel jöttek, és nem nekünk kellett keresni az erdőben őket, hogy nem szereztünk túl sok tapasztalatot, milyen is egy esőerdő. Pedig biztosan érdekes lett volna a növényzete, élővilága, a madarak, lepkék, bogarak, pókok, kígyók….
A visszfelé út igen fárasztó volt, még jó, hogy a hordár fiú vitte a csomagunkat. Mikor
visszaértünk, kaptunk a „gorilla trackingről” egy bizonyítványt. Elmondták, hogy nagyon szerencsések vagyunk, ilyen még nem volt, hogy valaki ilyen hamar megtalálja a gorillákat. Én tudtam, hogy ez nemcsak szerencse volt, hanem Isten jósága, speciális ajándéka.
Délután vissztértünk a szállásunkra, útközben most is gyönyörködtünk a minket körülvevő csodálatos környezetben. Utána még sétáltunk egyet a faluban, sofőrünk pedig próbálta megjavíttatni a buszt, mivel a
borzalmas
utak következtében valami tönkre mehetett és elkezdett kopogni. Reméltük, hogy másnapra kész lesz, mert hosszú út állt előttünk visszajutni Jinjaba.
Mivel szállásunk nem ott volt, ahol kellett volna, újból 6-kor kellett indulnunk és kb. 2 órát zötykölődnünk, mir
e az indulási állomásra értünk. Csoportunk 8 főből állt (amerikaiak, belgák, 
egy ugandai és mi) plusz egy vezetőből és egy fegyveres kísérőből. Miután megkaptuk az eligazítást hogyan viselkedjünk a gorillák közelében, mit tegyünk, ha esetleg agresszívvé válnának, elindultunk. Lehetőség volt hordár fiúkat felfogadni, akik viszik a csomagodat, szükség esetén esetleg téged is. Előzetes információk szerint akár 5-9 órai gyaloglást is igénybe vehet, mire megtaláljuk az esőerdőben a gorillákat (természetesen hegynek föl, le). Amikor belegondoltam hogyan fogok ennyi gyaloglást kibírni (nem mondhatnám túl fittnek magam mostanában), inkább mi is felfogadtunk egy hordár fiút (megnyugtatott, hogy 150 kg-ot is képes vinni). Útunk először csak lehefelé vezetett, 700 m szintkülönbséget tettünk meg. Már ekkor az járt a fejemben, hogy az út végén, amikor már biztosan nagyon fáradtak leszünk, ezt az utat visszafelé is meg kell tenni. Az esőerdő szélétől nem messzire volt egy katonai bázis, mikor odaértünk jelezték, hogy a gorillák nagyon közel vannak. Csomagjainkat a hordárokkal az erdő szélén hagytuk, egy bozótvágó fiú hozzánk csatlakozott, és beléptünk az erdőbe. Rögtön zörejeket hallottam, meg voltam győződve, a fiú vágja a 
bozótot, hogy utat készítsen s
zámunkra. Aztán megláttam! Egy nagydarab ezüsthátú gorilla (ő volt a vezér) tőlem pár méterre békésen ücsörgött, ette a leveleket, bogyókat. Aztán előkerültek a többiek is, mintha rögtön a fogadásunkra jöttek volna. Kissebbek, nagyobbak. Egy anyuka, mellkasán a bébijével szintén pár méterre. Hihetetlen volt, hiszen a legtöbb állatt, amikor kicsinyei vannak agresszívvé válik, nem 
enged senkit a közelébe. Kis idő múlva megfordult, továbbállt, akkor láttam, hogy a hátán is van egy bébi. Később megtudtam, ez elég ritka, hogy egy gorillának ikrei legyenek. Aztán láttam egy másik anyát is, neki már nagyobb volt a kölyke. Idővel egy kicsit arrébb vonultak, mi is mentünk utánuk. Nem számítottak a tüskék, a szúnyogok, a bogarak, csak minél közelebb lenni hozzájuk, látni őket. Olyan hihetetlen volt ez az egész. Hogy kerülök én egy esőerdőbe ennyi gorilla közé?! Biztos, hogy nem álmodom? E
gyébként semmi félelem nem volt bennem. 
Olyan jámbookrnak tűntek, legszivesebben megsimogattam volna őket. De tilos volt. De igyekeztem olyan közel férkőzni hozzájuk, amennyire csa
k t
udtam. Időnként egy kicsit hátrálnunk kellett, mint pl. amikor az egyik tövestül kikapta az egyik fát és az majdnem ránk esett, vagy amikor a vezér egy hangosabb ordítással jelezte, hogy ki is az úr ebben a társaságban. Legtöbbször nem láthattuk őket teljes egészében, mert jobbára a bokrok között bujkáltak, de egyszercsak a vezér 
úgy döntött, hogy a középre ült, és ott pózolt, hogy lefényképezhessük. Oly
an mulatságos volt! Aztán egyszercsak megelégelte és továbbállt. Sajnos az egy óra olyan hamar elröppent és fájó szívvel ott kellett hagyni a társaságukat. Mikor kijöttünk az erdőből, láttuk, hogy ők is odébbálltak, ezzel is bizonyítva, mintha tényleg csak a mi 
kedvünkért jöttek volna a közelbe. 
Hát ez az óra egy életere szóló, semmihez sem hasonlítható élmény volt. Viszont annyi hátránya volt, hogy ilyen közel jöttek, és nem nekünk kellett keresni az erdőben őket, hogy nem szereztünk túl sok tapasztalatot, milyen is egy esőerdő. Pedig biztosan érdekes lett volna a növényzete, élővilága, a madarak, lepkék, bogarak, pókok, kígyók….A visszfelé út igen fárasztó volt, még jó, hogy a hordár fiú vitte a csomagunkat. Mikor
visszaértünk, kaptunk a „gorilla trackingről” egy bizonyítványt. Elmondták, hogy nagyon szerencsések vagyunk, ilyen még nem volt, hogy valaki ilyen hamar megtalálja a gorillákat. Én tudtam, hogy ez nemcsak szerencse volt, hanem Isten jósága, speciális ajándéka.Délután vissztértünk a szállásunkra, útközben most is gyönyörködtünk a minket körülvevő csodálatos környezetben. Utána még sétáltunk egyet a faluban, sofőrünk pedig próbálta megjavíttatni a buszt, mivel a
borzalmas
utak következtében valami tönkre mehetett és elkezdett kopogni. Reméltük, hogy másnapra kész lesz, mert hosszú út állt előttünk visszajutni Jinjaba.Today was the highlight of our safari: meeting the gorillas. The half of the mountain gorillas of the world (about 740) lives in Uganda. When I read about them on the internet and people’s report about the meeting of this gentle giants it seemed too good to be true. It seemed unimaginable to be a few metres from them, to enjoy their company for an hour. We payed for the permit but I was a little bit sceptical till the last minute maybe this is only cheating or delusion.
Because our accommodation wasn’t the right place we had to leave at 6 am again and drove about 2 hours on the bumpy road before we reached our starting place. Our group consisted of 8 people (Americans, Belgians, one Ugandan, us), a leader and a man with gun. After the instructions how to behave around the gorillas, what to do if they become aggressive, we left. We could hire porters who takes the bags and if you can’t continue they can carry you as well. We were informed we could walk 5-9 hours till we found the gorillas in the rainforest (up and down). When I thought about enduring so many hours walking (I am not really fit nowadays) we decided to hire a boy as well (he reassured me he was able to carry 150 kg).
First our way was downhill, our difference of level was about 700 meteres. It crossed my mind, that on the end of the tour when we would be really tired we had to do this way uphill. There was a range camp close to the rainforest and they told us the gorillas was really close . We left behinds our bags and the porters, a man joined us with a scythe to cut the overgrown thickets and we entered into the forest. I heard some rattling noise immediately and I was sure the boy preparing the way for us. And suddenly I noticed him! A big silverback (the leader) was sitting and eating peacefully a few meters from me. Then the others, biggers and smallers appeared as well as though they wellcomed us. There was a mother with a baby on her breast a few meters away as well. It was unbelievable because most of the animals with babies become aggressive, don’t let anybody too close to the babies. After a while she turned back and I noticed she had a baby on her back as well. Later we learned it is rare to have twins to a gorilla. Than I saw another mother with a bigger child. After a while they went further and we followed them. No matter how many thorns, mosquitoes, insects were, just to be as close to them as possible, to see them! The whole situation was so unbelievable. How could I be in a rainforest among a lot of gorillas? Is it sure that I am not dreaming? By the way I didn’t feel any fear . They seemed so tame I would have stroked them if it had been possible. But I tried to be as close to them as I coould. Sometimes we had to draw back like e.g. one of them uprooted a tree and nearly dropped on us or when the leader gave out a loud roar to showing us who was the leader in this group. Most of the time we couldn’t see them perfectly because they were hiding between the bushes but once the leader decided to sit in the middle and posed to take photos of him. It was so funy! And after a while he thought enough is enough and left.
Unfortunatelly the one hour raced by really fast and we had to leave them sorrowfully. When we left the rainforest we saw them going further as well showing us maybe they came nearby only because of us. This was a lifelong experience which can’t compare to anything. But there was a drawback that they come too close to the edge of the forest and we didn’t have to look for them. We didn’t see too much from the rainforest. It would be interesting its vegetation, fauna, the birds, butterflies, insects, spiders, snakes…
The way back was tiring it was good the porter took our bags. After arriving we got a Gorilla Tracking Certificate. They told we were really lucky it hadn’t happened before somebody found the gorillas so quickly. I knew it wasn’t only luck but God’s goodness and special present for us.
Afternoon we drove back to our accommodation and we were enraptured by the scenery again and again. Than we walked in the village till the driver tried to have the bus repaired because something maybe went wrong in the car in consequence of the horrible roads and gave knocking noise. We hoped it will be ready for the next day because the way to Jinja is quite long.
Because our accommodation wasn’t the right place we had to leave at 6 am again and drove about 2 hours on the bumpy road before we reached our starting place. Our group consisted of 8 people (Americans, Belgians, one Ugandan, us), a leader and a man with gun. After the instructions how to behave around the gorillas, what to do if they become aggressive, we left. We could hire porters who takes the bags and if you can’t continue they can carry you as well. We were informed we could walk 5-9 hours till we found the gorillas in the rainforest (up and down). When I thought about enduring so many hours walking (I am not really fit nowadays) we decided to hire a boy as well (he reassured me he was able to carry 150 kg).
First our way was downhill, our difference of level was about 700 meteres. It crossed my mind, that on the end of the tour when we would be really tired we had to do this way uphill. There was a range camp close to the rainforest and they told us the gorillas was really close . We left behinds our bags and the porters, a man joined us with a scythe to cut the overgrown thickets and we entered into the forest. I heard some rattling noise immediately and I was sure the boy preparing the way for us. And suddenly I noticed him! A big silverback (the leader) was sitting and eating peacefully a few meters from me. Then the others, biggers and smallers appeared as well as though they wellcomed us. There was a mother with a baby on her breast a few meters away as well. It was unbelievable because most of the animals with babies become aggressive, don’t let anybody too close to the babies. After a while she turned back and I noticed she had a baby on her back as well. Later we learned it is rare to have twins to a gorilla. Than I saw another mother with a bigger child. After a while they went further and we followed them. No matter how many thorns, mosquitoes, insects were, just to be as close to them as possible, to see them! The whole situation was so unbelievable. How could I be in a rainforest among a lot of gorillas? Is it sure that I am not dreaming? By the way I didn’t feel any fear . They seemed so tame I would have stroked them if it had been possible. But I tried to be as close to them as I coould. Sometimes we had to draw back like e.g. one of them uprooted a tree and nearly dropped on us or when the leader gave out a loud roar to showing us who was the leader in this group. Most of the time we couldn’t see them perfectly because they were hiding between the bushes but once the leader decided to sit in the middle and posed to take photos of him. It was so funy! And after a while he thought enough is enough and left.
Unfortunatelly the one hour raced by really fast and we had to leave them sorrowfully. When we left the rainforest we saw them going further as well showing us maybe they came nearby only because of us. This was a lifelong experience which can’t compare to anything. But there was a drawback that they come too close to the edge of the forest and we didn’t have to look for them. We didn’t see too much from the rainforest. It would be interesting its vegetation, fauna, the birds, butterflies, insects, spiders, snakes…
The way back was tiring it was good the porter took our bags. After arriving we got a Gorilla Tracking Certificate. They told we were really lucky it hadn’t happened before somebody found the gorillas so quickly. I knew it wasn’t only luck but God’s goodness and special present for us.
Afternoon we drove back to our accommodation and we were enraptured by the scenery again and again. Than we walked in the village till the driver tried to have the bus repaired because something maybe went wrong in the car in consequence of the horrible roads and gave knocking noise. We hoped it will be ready for the next day because the way to Jinja is quite long.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése